Paul Dudley White harvardi orvos, az „amerikai kardiológia atyja” úgy vélte, hogy a napi 8 kilométeres gyors séta ugyanolyan jó gyógyír a nyugtalan elmére, mint bármi, amit az orvostudomány és a pszichológia kínál. Charles Dickenstől Will Selfig sok neves író írt hosszasan a városi dzsungelben tett barangolásaik jótékony hatásáról, de ahogyan Dr. White is jól tudta, a természetes környezetben való gyaloglásban van valami olyan különleges, amit semmilyen városi bolyongás sem közelíthet meg.
George Orwell, Thomas De Quincey, Friedrich Nietzsche, Ralph Waldo Emerson, Søren Kierkegaard, Thomas Mann, Vladimir Nabokov, Henry David Thoreau és még számtalan más író írt arról, hogy a természetben töltött idő milyen hatással van szellemi és kreatív képességeinkre. A fizikus Werner Heisenberg, Paul Dirac, Otto Frisch és Lise Meitner is lelkes túrázók voltak, és mindannyian arról számoltak be, hogy a hegyekben sétálva jutottak kulcsfontosságú tudományos felfedezésekre. Az angol romantikus költők számára – akiknek hatására az 1700-as évek végére a természetjárás népszerű szabadidős tevékenységgé vált Angliában – a természetben való elmerülés nemcsak az irodalmi ihlet forrása volt, hanem az alkotói folyamat alapvető eleme. William Godwin könyveket írt sétálás közben. Jean-Jacques Rousseau, aki fiatalkorának nagy részét Közép-Európa dombjainak barangolásával töltötte, a természetben olyan gondolati tisztaságot talált, amely a városi forgatagban nem adatott meg. „A városok az emberi faj szakadékai” – állapította meg Rousseau.
Az elmúlt évtizedekben a természet gyógyító és inspiráló hatása a tudományos kutatások középpontjába került. Mivel a világ népességének több mint 50%-a ma már városokban él, a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a természettől való egyre nagyobb mértékű elidegenedésünk milyen pszichológiai következményekkel jár.
Számos tanulmány kereste a kapcsolatot az elmúlt fél évszázadban világszerte végbement gyors és széles körű urbanizáció és a mentális betegségek számának ugyanezen időszak alatti jelentős növekedése között. Ennek az összefüggésnek a pontos oka egyelőre ismeretlen (megj.: Szendi Gábor: Hogy állunk a depresszióval?), de az egyik elmélet szerint a természettel való kapcsolatunk csökkenésének lehet némi köze ehhez.
Ez volt a Gregory Bratman által vezetett 2015-ös tanulmány hipotézise, amely arra kereste a választ, hogy pontosan mi az, ami a természetközeli kapcsolatok csökkenését a pszichológiai zavarok kialakulásához kötheti. Bratman szerint az egyik magyarázat az lehet, hogy a természethez való kapcsolódás hiánya hatással lehet az én negatív aspektusaira összpontosító, önreferenciális gondolkodás maladaptív mintázatára, amely köztudottan a depresszió és a mentális betegségek más formáinak kockázati tényezője.
Emellett a kutatás azt feltételezi, hogy a természetnek való kitettség különleges hatással van a figyelmi rendszerünkre, amely a városi élet által támasztott követelmények miatt jelentősen leépülhet.
Az állandó háttérzaj, a technológiával való kényszeres és egyre inkább kötelező jellegű foglalkozás, a többfeladatos munkavégzés követelményei és az a kényszer, hogy folyamatosan reagálnunk kell a váratlan, zavaró ingerekre, komoly terhet ró a kognitív funkcióinkra. Ezzel szemben a természetes környezet gazdag az agy feltöltődéséhez szükséges tulajdonságokban.
Ez a hipotézis az 1980-as évek óta számos tanulmányban igaznak bizonyult. Terry Hartig és munkatársai jól ismert kísérlete például, amely a természetben nyaralók, a városi nyaralók és a nem nyaralók figyelmi teljesítményét hasonlította össze a nyaralás előtt és után, azt találta, hogy a természetben nyaralók csoportja jelentős javulást mutatott a figyelmi teljesítményben.
Egy másik vizsgálatban Hartig és munkatársai három csoportra osztották a résztvevőket, akik mindannyian figyelem-lekötő feladatokat végeztek, majd 40 percet sétáltak természetes környezetben, városi környezetben, vagy zenét hallgattak és magazinokat olvastak. A természetben sétáló csoport résztvevői ismét jelentősen felülmúlták a többieket a szövegértési feladatokban, ami az irányított figyelem jelentős helyreállítását erősítette meg.
Hasonló tanulmányok azt találták, hogy a természettel való interakciók javítják a teljesítményt a figyelmi hálózattal kapcsolatos feladatokban és a munkamemóriát – az információk ideiglenes tárolásáért és kezeléséért felelős kognitív rendszert.
Még a természetről készült képek nézegetésével is hasonló eredményeket lehet elérni. A természettel való ilyenfajta „passzív” interakció, szemben a túrázás formájában történő aktívabb bevonódással volt a kísérleti témája Carolyn Tennessen és Bernadine Cimprich gyakran idézett kutatásának, amely megállapította, hogy azok a főiskolai hallgatók, akiknek a kollégiumi szobájából vadregényesebb tájakra nyílt kilátás, jobb eredményeket értek el egy sor figyelmi mérőszámon, mint azok, akik kevésbé festői tájakra néztek.
A jelek szerint a természetközeli élmények pozitívan befolyásolják a figyelmi rendszert. Egyre több bizonyíték utal azonban arra, hogy a magasabb szintű feladatokra, például a kreatív problémamegoldásra is hatással lehet.
Egy 2012-es tanulmányban David L. Strayer és Ruth és Paul Atchley pszichológusok egy csoportot négynapos, a technológiától teljesen elzárt túrára küldtek, majd ezt követően kreatív gondolkodást és komplex problémamegoldást igénylő feladatok elvégzésére kérték őket. A tanulmány megállapította, hogy a résztvevők teljesítménye 50%-kal javult ezekben a feladatokban, amiből a kutatást végzők arra a következtetésre jutottak, hogy „valódi, mérhető kognitív előny valósul meg, ha ténylegesen a természetben elmerülve töltjük az időt”.
A magasabb rendű kognitív képességek javulása a tanulmány szerzőinek állítása szerint „a természetes ingereknek való kitettség növekedésének köszönhető, amelyek érzelmileg pozitívak és kevéssé felkavaróak, valamint a figyelmet igénylő technológia-használat csökkenésének, amely rendszeresen megköveteli, hogy hirtelen eseményekre figyeljünk, feladatok között váltsunk, a feladat céljait fenntartsuk, és gátoljuk a nem releváns cselekvéseket”.
Míg a természetben tapasztalt ingerek – ahogy Marc Berman, a Michigani Egyetem professzora magyarázza – „szerényen megragadják a figyelmet, lehetőséget adva a feltöltődésére”, addig a városi környezet „tele van olyan ingerekkel, amelyek drámaian megragadják a figyelmet, ráadásul folyamatos éberséget követelnek (pl. hogy elkerüljük, hogy elüssön egy autó), így kevésbé pihentetőek”.
A testmozgás kognitív funkciókra és érzelmi jólétre gyakorolt hatása önmagában jól ismert, de a természetnek való kitettség szerepét és a ránk ható mechanizmusokat csak most kezdjük megérteni teljes komplexitásukban. A természetben tett séta olyan egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek többet tesznek az elménkért, mint amit a futópadon eltöltött idő valaha is képes lenne.
James Horrox
